„Pisztoly helyett levest ránt” – 90 éve született Krassó György

Egy raccsoló férfi dohányzik a padon, és Havas Henrikkel vitatkozva panaszolja, hogy „egy csaló és brutálisan antidemokratikus választási törvényt dolgoztak ki titokban […] kiváltságos, ellenzékinek nevezett csoportokkal.”

Mindez nem a 2010-es vagy 2020-as évek Magyarországán, hanem 1989-ben hangzott el Krassó Györgytől, a rendszerváltás egyik első kritikusától.

Munkásdemokrácia és munkásönigazgatás

A ma 90 éve született Krassó nem az MSZMP keményvonalas tagjaként volt kritikus a rendszerváltással: az 1980-as évek ellenzéki-értelmiségi köreiből lett az átmenet legkérlelhetetlenebb bírálója, vagy ahogy sokan címkézték, az ellenzék ellenzéke. Mindeközben, 1989 körül, nemcsak kritizálni, hanem politizálni is próbált: megalapította a Magyar Október Pártot (MOP), amely egyszerre hadakozott a rendszerváltás előtti és utáni elitekkel. Pár hónap alatt valósították meg a rendszerváltás időszakának leghumorosabb eseményeit: szobordöntés, utcaátnevezés, székházfoglalás, kopogtatócédula-égetés is fűződött a nevükhöz.

Pedig Krassó életútja sokáig egy pályán mozgott a rendszerváltó urbánus értelmiséggel. A második világháború után, 1947-ben szinte gyerekfejjel, 15 évesen lépett be a Magyar Kommunista Pártba, abban a reményben, ahogy később fogalmazott, hogy „itt valamiféle új, szabad és kizsákmányolásmentes világot lehet építeni a marxista eszmények alapján.” Sok, az államszocializmushoz gyorsan és lelkesen csatlakozó értelmiségi kortársához hasonlóan Krassó teljes hittel vett részt az új rendszer építésében. Ám nem az államapparátusban vagy a pártbürokráciában találta meg a helyét, hanem a csepeli Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekben, ahová saját kérésére került két évre, mert úgy érezte, hogy „nem lehet valaki jó kommunista, nem harcolhat eredményesen a párt célkitűzéseiért, ha nincs kapcsolata munkásokkal, nem ismeri őket, nem élt közöttük”.

Ezután jöttek az egyetemi évek a Közgázon, ami alatt először a pártból, majd diplomázás előtt az egyetemről is kizárták. Ezek az 1950-es évekbeli összecsapások már előrevetítették azt, ahogy Krassó később aktívan, fegyverrel, de főleg sokszorosítógéppel részt vett 1956-ban, ami után hét évet börtönben is töltött. A forradalom tapasztalata haláláig meghatározta.

Élete végéig azt akarta megvalósítani, amit ő 1956 lényegének hitt: munkásdemokráciát és munkásönigazgatást. Számára a munkástanácsok 1956-ja volt a valódi 1956.

A munkástanácsok a közvetlen – mai szóhasználattal – bázisdemokratikus működést testesítették meg. Céljuk az volt, hogy a demokrácia ne korlátozódjon a választási rendszerekre, hanem szerveződjön a termelés is demokratikusan. Ezt képviselték az 1956-os munkástanácsok is, jelszavuk („Gyárat, földet vissza nem adunk!”) kifejezte, hogy nem a kapitalista viszonyok visszaállítása a forradalmuk célja.

Krassó és a rendszerváltó urbánus értelmiség

Az 1970-es évek végén elinduló magyarországi ellenzéki mozgolódások Krassó Györgyöt is gyorsan soraikban tudhatták. Azonban hite a munkásönigazgatásban, illetve az ellenzéki politizálás értelmiségi formáit sem kímélő, maró kritikája gyorsan külön utassá tették ezekben a körökben. Ennek ellenére Krassó az 1980-as években aktívan részt vett az urbánus ellenzék tevékenységeiben, és Magyar Október Szabadsajtó néven szamizdatkiadót is alapított. Bár politikai víziója a nemcsak kommunista-, hanem általában is elitellenes, plebejus demokráciáról alapvetően eltért szövetségesei elképzeléseitől, értelmiségi háttere, továbbá a Lukács-tanítványok közé tartozó testvérének aurája mégis benn tartották ebben a közegben.

Ahogy egyre reálisabbá vált a politikai változás reménye, úgy tágult a szakadék a rendszerváltó értelmiség és Krassó között. 1985-ben a későkádári kulturális diplomácia kirakateseményével, az Európai Kulturális Fórummal szemben szervezett Alternatív Fórumon például Konrád Györggyel csapott össze. A cenzúrával szemben az „irodalom köztársaságát” propagáló Konrád gondolatmenetéről azt jegyezte meg, hogy „nagyfokú értelmiségi arisztokratizmusra mutat. […] Konrád György barátom szerint meg kell alakítani az értelmiségi osztályt, és létezik egy titkos köztársaság, ahová a nagyhatalmú rendőrminiszter nem juthat be. De hasonlata félrevezető. Mert nemcsak a miniszer, hanem a dolgozó nép sem jut be ide. Ki fog dolgozni e köztársaságban? Ki tartja el tagjait? Ez az osztály kinek az érdekét fogja képviselni?” A vitának ezen a pontján a szintén jelen levő Susan Sontag állítólag biztosította Krassót, hogy nem kell aggódnia, mert szamizdatkészítő értelmiségiként ő is része az „irodalom köztársaságának” – amivel Krassót különösebben nem hatotta meg.

Kapcsolata az urbánus ellenzékkel nem egyszerűen a személyiségéből fakadóan vált viszályossá. Konfliktusukhoz sokkal inkább az vezetett, hogy a marxista filozófia felől a liberális gondolkodás felé mozgó ellenzékiek és Krassó baloldali populizmusa eltérő politikai irányokba mutattak. De még távolabb álltak tőle a későkádári technokraták, akik a reformszocializmus nevében a kapitalizmusnak ágyaztak meg.

Krassó úgy nevezte magát visszatérően antikommunistának, hogy közben konzekvensen egy baloldali víziót fogalmazott meg. Politikai elképzelései mindig a munkástanácsok 1956-jához, a termelés intézményeinek demokratikus szerveződéséhez tértek vissza.

Nemcsak lefordította a brit Bill Lomax könyvét az 1956-os munkásönigazgatásról, de saját tapasztalataival számtalan helyen korrigálta és lábjegyzetelte is. Krassónak az alávetett osztályok iránti szimpátiája nem ragadt meg az elméletek szintjén: az 1980-as évek elejétől mentorálta a rendszerrel számtalanszor konfrontálódó, de a budapesti ellenzéki-értelmiségi világban esetlenül mozgó Inconnu művészcsoport tagjait.

Az utca új politikai eszköztára

Krassó és a hazai ellenzék viszonya csak azért nem eszkalálódott tovább az 1980-as évek második felében, mert társával, Háy Ágnes képzőművésszel Londonba disszidált. A londoni évek után teljesen új eszköztárral, de változatlan politikai ambíciókkal tért haza 1989-ben. Úgy látta, hogy a politikai változások ellenére „a nép kezében semmilyen hatalom nincsen.” Az 1989-től az 1991-es haláláig tartó két év Krassó talán legismertebb korszaka: könyvkiadás helyett (ahogy fogalmaz, erre nincs ideje) létrehozta a Magyar Október Pártot, amellyel a rendszerváltás forgatagának legszórakoztatóbb, és egyben a rendszerváltás folyamatával legkritikusabb politikai akcióit hajtotta végre. A performanszokba hajló, buheramódszerekkel megvalósult jelenetei már megjelenésükben is éles kontrasztban álltak a rendszerváltás többi emblematikus eseményével. Az 1956-os forradalomra műanyag gépfegyverrel a nyakában emlékező, a Clark Ádám téri virág-vörös csillagot vörös körré átrendezni akaró Krassó akcióinak a stílusa egyaránt távol állt a rendszerváltás gondosan koreografált eseményeitől, így pl. a Nagy Imre-újratemetéstől, és a korszak értelmiségi hátterű politikusainak vitairatok és tévéviták útján megfogalmazott kinyilatkoztatásaitól.

Ezeket a Bozóki András által már 1989-ben happeningnek nevezett utcai akciókat egyszerre inspirálhatta Krassó partnerének, Háy Ágnesnek a nagyvárosi folklór iránti érdeklődése, az Inconnu művészcsoport polgárpukkasztó performanszai és a Londonban megismert, a hazai ellenzéknél sokkal látványosabb eszközöket használó Thatcher-ellenes londoni tüntetéskultúra is.

A Magyar Október Párt
Pisztoly helyett levest ránt
A zsíros kenyeret
vedd el amíg lehet
Kitudja mi vár reánk

A Magyar Október Párt
Az utcán politizál
Nem kell a díszes szép vadászterem
Az igazság az utcán terem

A fenti sorokat énekelhették a Magyar Október Párt tagjai indulójukban a Popeye, a tengerész dallamára talán akkor is, amikor zsíroskenyeret osztottak Krassó egykori munkahelye, a Csepel Művek előtt. Az akció mérsékelt sikert aratott: a korabeli felvételek alapján a csepeli munkások egyszerre nehezményezték, egy nem-munkás szónokol a munkások érdekeiről, és azt, hogy Krassóék szovjetellenességének kevés köze van a mindennapi megélhetési gondjaikhoz. A fennmaradt fényképek szerint nem mozgatott meg sokkal nagyobb tömegeket az 1989. augusztus 20-i akciójuk sem. Ezen egyszerre követeltek cigány tévéadást, és figurázták ki a Nemzeti Kerekasztal, tehát az ellenzéki pártok és az MSZMP tárgyalásait egy vásári színjátékban.

Utóbbinak külön szereplője volt az életszínvonal, akinek nem volt más dolga, mint a süllyedés. Ugyanitt 5 forintért célba lehetett dobni a korszak meghatározó politikusait megszemélyesítő bábukra, Pozsgay Imrétől Tölgyessy Péteren át Csurka Istvánig.

Igazán ismertté Krassónak az 1956 utáni megtorlásokban aktív szerepet játszó Münnich Ferencről elnevezett utcát Nádor utcára visszakeresztelő akciója, illetve Münnich Honvéd téri szobrának a ledöntése váltak. Ezekben az akciókban összesűrűsödött minden, ami Krassó rendszerváltás körüli politizálását jellemezte. Egyrészt az, hogy a Magyar Október Párt többé-kevésbé Krassó egyszemélyes pártja volt, ügyei Krassó személyes ügyei voltak; így a Münnich Ferenc utcát nem pusztán a névadójának politikai szerepe miatt nevezték át (kommunista politikusról elnevezett utcából sokat találtak volna), hanem azért is, mert itt volt Krassó lakása. Másrészt nem nehéz felfedezni bennük a saját 1945 utáni és 1956-os politikai aktivizmusának az újrajátszását: a szobordöntésen át a gyárkapuban való agitálásig olyan, mintha Krassó saját egykori eszközeihez nyúlt volna vissza 1989-ben.

Harmadrészt, Krassó akciói inkább voltak haragos dörgedelmek a rendszerváltás előtti és utáni rezsimek ellen, mintsem kísérletek társadalmi erő építésére e rendszerek veszteseiből. Hiába volt élesen és pontosan kritikus a rendszerváltással szemben a Budapest és London között ingázó, bohém, extrovertált és kiválóan vitázó plebejus baloldali Krassó, nem volt képes „az embereiből” erőt szervezni, hogy a Magyar Október Párt ne csak nevében és programjában legyen „az utca pártja”.

Krassó már a rendszerváltás idején is annak vesztesei mellett, az 1989 előtti és utáni elitek ellen foglalt állást; fennhangon hirdetett antikommunizmusa mögött baloldali düh működött. Amikor 1991-ben sokadik szívrohama után elhunyt, azok mentek el ravatalához, akiket megszervezni nem tudott. Ahogy temetése napján, a rendszerváltás utáni kárpótlási viták közepette Kőszeg Ferenc mondta: „Azok jöttek el elsősorban [...] akiket édeskevéssé érdekel, hogyan döntünk a kárpótlás ügyében, mert nem volt mit elvegyenek tőlük, sem 38-ban, sem 49-ben.”

(Nagy Kristóf a CEU doktori hallgatója, a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet és az ELTE munkatársa, a Helyzet Műhely tagja.)

Olvasd angolul! / Available in English!